A. O. Esther: Hívogat a fény (Összetört glóriák 2.)

 Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Noha Sophiel teljesítette első küldetését, az Égiek újabb feladattal bízzák meg: fel kell kutatnia a Mindenség Térképét, mielőtt avatatlan kezekbe kerülne. A háromdimenziós térkép a titkos átjárókat rejti, amelyek összekötik a Földet a Mennyországgal és a Pokollal. A Sors azonban újra közbeszól és Sophiel angyal létére megbetegszik: teste lassan, de megállíthatatlanul fénnyé kezd válni, és a lány megkezdi a versenyfutást az idővel.

A Föld előtt nem titok többé, hogy ki szabadította ki az Elveszett lelkeket, így hamarosan a Sötét Angyalok is megtudják, ki volt az áruló, aki szabadon engedte a Bardo várában raboskodó angyalokat.

A vezérek Elijah vezetésével hajtóvadászatot indítanak Sophiel ellen, akinek újra menekülnie kell, miközben egy szerencsétlen helyzet folytán megbetegszik: fizikai teste egyre gyengülni kezd, s a szentekhez hasonlóan lassanként fénnyé válik, s hacsak nem sikerül nagyon gyorsan valamilyen gyógyírt találni nem evilági bajára, a Fény hazahívja őt…

A bajban szerencsére nem marad magára, és többen is megkísérlik megmenteni a fokozatosan fénnyé váló lányt, akinek úgy tűnik, ütött az órája idelent, miközben mindenki eszeveszett tempóban próbálja a többiek előtt megtalálni a Mindenség Térképét. Gabriel is Sophiel nyomába ered társaival, azonban érzései már korántsem olyan barátiak, mint amilyenek korábban voltak, és ez még nagyon sok bonyodalomhoz vezet kettejük közt, amire egyikük sem számított…

Három új szereplő is feltűnik a színen: Diril, Rahsan és Lanazir, az ősi boszorkányok, akiket sajátos rokoni szálak fűznek Sophiel ellenségéhez, a Mágushoz, akiről kiderül, hogy nem más, mint a világ legnagyobb hadvezérének tartott perzsa király, Cyrus fattyú fia. 

A történet ezúttal három szálon futva követi Sophiel második küldetését, s a kedves Olvasók megismerhetik a Perzsa Birodalom mindennapjait, a Halhatatlanokat, vagyis Cyrus király állandó létszámú, tízezer fős hadseregét, de bepillantást nyerhetnek a normannok varázslatos kultúrájába az első viking városokban zajló események folytán.

A regény tovább boncolgatja az első kötetben felvetett morális kérdéseket: Mi a jó és mi a rossz? Ki dönti el, hogy mi számít bűnnek és erénynek? Miben rejlik a hit ereje és miként győzhető le a kétely? Barátságból lehet-e szerelem, és szerelmesekből lehetnek-e ellenségek? Létezik-e kegyes halál, és vajon mit szól a Jóisten, amikor a jók kényszerülnek vérontásra?”

 Kiadta a Decens Magazin Média 2013-ban.

Felépítését tekintve erősen hasonlít az előzőhöz, hiszen ebben a kötetben is találhatunk érdekességeket, például a könyvben szereplő személyekről, helyszínekről (a bejegyzés végén ebből láthattok betekintőt). Szeretem olvasni ezeket a kiegészítéseket, mert sokkal jobban összeáll bennem a kép arról, hogy mit olvasok.  

A borítón nem más látható, mint  Diril, aki Cyrus perzsa király és Zahra királyné legidősebb lánya. Négyen vannak testvérek. Diril a legidősebb, őt követte a szépséges, bronzvörös Lanazir, és a szőke Rahsan, majd a balkézről besikerült féltestvér, Sahranfer.
Sahranferrel gyűlölik egymást, ám felhasználják a másikat a céljaik elérése érdekében. 

 Az előző kötet elolvasása után gondolom nem meglepő, hogy a második is sorra kerül a palettámon, és szépen sorban a többi is. A fülszöveg elég sok információval ellátja az olvasót, tehát nyugodtan leírhatom, hogy örülök annak, hogy Sophiel kiszabadította a lelkeket, s az új, különleges képességének is.

A történet elején feltűnik újra Machiel, aki már egy rövid időre felbukkant az Elveszett lelkek című kötetben is. Nagyon örülök, hogy ebben a kötetben is szerepet kapott, mert imádnivaló karakter. Pisze orrú, csöpp szájú, mosolygós kislány, aki tele van kedvességgel. Amint azt már az Elveszett lelkekben megtudhattuk, ő az emlékezés angyala, ugyanakkor a lelki sebeket is sikeresen gyógyítja. 

„A kicsi angyal megfogta a kezem, amitől érezhetően egyre mélyebb nyugalom és békesség töltött el. Nem szólt, csak mosolygott, és csillogó aranyfénye elhomályosított bennem minden rossz emléket.”

Machiel mellett Raphael karaktere is újra felbukkan, és megnevettet. Amint azt már tudhatjuk, ő volt az, aki az előző kötetben Sophiel medálját gyógyító fénnyel töltötte fel, aminek köszönhetően Joshua meggyógyult. Nagyon tetszik, hogy bármennyire nem ért egyet Sophiel döntéseivel, tetteivel, mégis segíti, támogatja.

Joshua (előző kötetben egyik nagy kedvencem) nagyon fontos szerepet tölt be ebben a kötetben is, aminek mélységesen örülök, hisz’ a régi kedvencekről szívesen olvasok a későbbiekben is.  Állandóan csacsog, próbálja felvidítani a körülötte lévőket, és különös ismertetője, hogy evés közben csámcsog. :D Nagyon tetszik, hogy korához képest mennyire bölcs, komoly, elszánt és erős.

„-De nincs olyan, hogy sors, hát nem érted? Te is tanúbizonyságot szerezhettél arról, hogy az életünk a döntéseink szerint változik. Felelős vagy azért, hogy miként alakulnak a dolgaid, és én nem olyannak ismertelek meg, aki küzdelem nélkül feladja mindazt, amit fontosnak tart.” – mondta ezt Sophielnek. Ugye értitek, hogy miért is imádom annyira Joshuát? :)

Ahogy a történet tovább halad, egyre többet tudhatunk meg Gabriel arkangyalról is. Az első kötetben némi ellenérzést tápláltam iránta (vakhű Elijah rajongóhoz híven), ám ezt gyorsan elfújta a szél, s engem is magával ragadott a lovagias viselkedése, jószívűsége, barátságos viselkedése és önzetlensége. Ő nem élvezetből harcolt/gyilkolt, hanem azért, hogy megvédje az ártatlanokat. A második kötetben elég sok kellemetlenségen kellett keresztülmennie. 

Olvasás közben úgy éreztem magam, mint Sophiel. Egyszerre imádtam Elijah és Gabriel karakterét.

Bardo most is fontos szerepet kapott, aminek nagyon örültem, mert imádtam a nőfalót. Igazi élj a mának típus, aki habzsolja az életet. Tetszett, hogy nem ugrott Elijah torkának amikor Sophiel került szóba, hanem teljes mértékben támogatta testvérét/barátját/vezérét. 

Bardo és Elijah búcsúzásán hatalmasat kacagtam. A sötét angyalok amint úgy köszönnek el egymástól, hogy az ég áldjon… :D

Ahogy Eszter beleszőtte a történetbe a skandináv mitológiát, az mesteri.  Imádtam a vikinges részeket, ahogy Thorról beszélt Astrid. Azonnal tudtam, hogy Bardora gondol.

Ahogy a cselekmények szövevényesen kanyarogva minket is behálóznak, egyre jobban megszerettem Ariel, Sariel és Gabriel trióját. Főleg ahogy Ariel ugratta a 252. oldalon Gabrielt. Nagyot nevettem. Ők hárman erős egységet alkotnak.

Aztán persze ott volt Elijah a gödröcskéivel, aminek szinte lehetetlen ellenállni. Ráadásul amikor Raphael alkut kötött vele, tartotta a szavát, ami nem volt neki könnyű, tekintve hogy miről is volt szó. Na meg ugye ott volt a Magnus Brestissonhoz fűződő kapcsolata, ami újabb meglepetéseket okozott. Szóval határozottan állíthatjuk, hogy Elijah még tartogat számunkra meglepetéseket, s ha lehet, még jobban szeretem, mint az előző kötetben. 

Persze kevésbé kedvelnivaló szereplők is akadtak szép számmal, mert a térítőket az előző kötetben való utálatosságuk, valamint a jelenlegiben való ostobaságuk miatt nem igazán kedveltem, Sahranfert és nővéreit pedig rühelltem, de nagyon.

A 262. oldalon járva én is csak azt tudtam hajtogatni, hogy ne. Potyogtak a könnyeim, bár reméltem, hogy Eszter nem ilyen véget akar az egyik kedvenc szereplőmnek, és szerencsére így is lett. Megkönnyebbültem. Határozottan ütősre sikerült ez a rész is a könyvben, mondjuk az egész kötet összetett volt, izgalmas, magával ragadó, fordulatokban és sziporkázó párbeszédekben gazdag.

Bár nem vagyok egy erőszakos jellem, Dirilnek nem sok jót kívántam. 

Eszternek megint sikerült úgy befejeznie ezt a kötetet, hogy az ember felcsigázva várja a következőt. Szóval hajrá, jöjjön Az Életfa. 

Pontozás: 10/10

(A vikinges jelenetért különösen jár a piros pont. Imádtam.)

Itt pedig amit megígértem: