Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2015. június 22., hétfő

A. O. Esther: Frigg rokkája 1.


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Valaki vár valahol, akivel összetartozol. Aki a halálnál is erősebben szeret, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld…
A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal…
Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.
A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett… Noha a férfi tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba…
Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is…
Frigg rokkája azonban könyörtelen… Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?”


Kiadta: Decens Magazin Média Kft. 2015-ben.
Szerkesztő: Vág Bernadett
Tipográfia: Dobosy Anikó
ISBN: 978-615-80189-0-6
Oldalszám: 450

Mint ahogy azt már Eszter könyveinél megszokhattuk, csodás borítóval, nagyszerű kidolgozással találkozhatunk, ha kézbe vesszük egy-egy kötetét. A Frigg rokkájával sem voltam másként. Amikor először fogtam kézbe, megtapogattam, megszaglásztam (ahogy a könyveket általában), csodáltam a szépségét, s csak ezek után figyeltem meg jobban a szerkezetét. Talán a legjobban a „Szolidan szép” kifejezés jellemezheti. A belső borítón található Orion csillagkép igazán magával ragadó, kissé misztikus.


Érdekesség: Nem tudom, hányan tudjátok, de az Orion csillagképhez rengeteg, ma is hallható mitológiai történet kötődik. A mai nevét a görögöktől kapta, és az egyik leghíresebb mitológiai történet hozzájuk köthető. Az egyik ilyen történetben Orion, Poszeidón fia (aki óriás termetű vadász volt) Atlasz hét leányát (Celaeno, Electra, Taygeta, Maia, Asterope, Merope, Alcyone) addig üldözte a szerelmével, amíg azok csillagokká nem változtak, s így ők lettek a Plejádok hét csillaga. A Plejádok az Orion csillagkép északi felére esnek, és az a közös jellemzőjük, hogy ezen a területen a csillagok egy irányba tartanak. Szabad szemmel is igen jól láthatóak a tagjai, mivel óriáscsillagok. Ilyen óriáscsillag például a béta csillag, a Rigel. :) Ez a csillag az Orion csillagkép legfényesebb csillaga, s nem mellesleg azt mondják, hogy az egész égbolton látható csillagok között is a hetedig legfényesebb.  (forrás: wikipedia)


A történet előtt az alábbi Ibsen verset olvashatjuk:
  


Az első fejezet a 21. században, 2024-ben indul, Stjerne városában. Főhősnőnk, Sonja Sommerland itt került először a látómezőbe. Hosszú fekete haja vizesen verdeste a vállát, ezüstszürke szeméből pedig szomorúság tükröződött. Ha nem láttam volna őt a borítón, akkor is megjelent volna előttem róla a kép, s egy picit belesajdult a szívem. Ismerős érzés kerített hatalmába, amikor arról olvastam, hogyan bóklászott a kórház falai között keresve azt a személyt, aki oly nagyon fontos szerepet töltött be az életében.
A tizenkilencedik oldalon már potyogó könnyekkel olvastam tovább. Éreztem Sonja fájdalmát, kétségbeesését, s már-már önostorozását is, valamint azt, ahogy mindenki másra is haragudott. Aztán megjelent Alex, a hét évvel idősebb testvér, aki szintén főszereplője a történetünknek. Már az első oldalak után szívemhez nőtt a karaktere. Tipikus gondoskodó, határozott, erős, macho jellemmel megáldott férfi, aki hozzászokott ahhoz, hogy az lesz amit ő akar, s ezen túlságosan nem is volt kedve változtatni. Ő nem kérdezett, nem megbeszélt, pusztán kijelentett dolgokat, és az úgy is volt. Nagyon hasonlított külsőleg a húgára. Ugyanolyan színű haj és szem, ám Alex jóval magasabb volt, így rendszerint ha egymás mellett álltak, húga fölé tornyosult. Alex igazán sármos férfi volt. Egyenes orr, világosszürke (ezüstös) szem, lehetetlenül sűrű szempilla. Fekete, felnyírt haja elől a szemébe hullott, ezért hátrasimítva viselte, olykor be is copfozta. Sötét borostája és markáns szemöldöke markánssá tette az arcát.  
Claire, Alex barátnője nem igazán volt szimpatikus, és azt hiszem most enyhén fogalmaztam. Utálatosan viselkedett, rémes stílusa volt alapjáraton, ráadásul tényleg nagyon nem kedveltem. Reméltem, hogy gyorsan eltűnik a képből. S lám-lám, a megérzéseim nem csaltak. Tényleg nem érdemelt túl sok figyelmet.

Furch Durango gitár

A második fejezet a Szent Iván napi jelmezbállal indult. Azt hiszem, a jelmezekért hatalmas taps illeti az illetékest, nagyon jót nevettem. Magam előtt láttam Sonját Arwenként, és simán el tudtam képzelni Alexet is Neo-ként. :D Jó kis páros. Hatalmas koncertet tartottak, ami több mint két órán át tartott, s ezalatt Sonja úgy érezte, nem fáj annyira a lelke. Ám a koncert után ismét úgy érezte, kell egy kis egyedüllét, így elindult a tópartra kedvenc gitárjával (születésnapjára kapta a Furch Durango-t), hogy egymagában lehessen, s zenélhessen. A dal, amit ott énekelt igazán a szívemig hatolt. Ez volt az, s az Egyedül címet viseli:


 Aztán belépett a képbe Einarr Sigurdsson, és felgyorsultak az események. Imádtam, ahogy jellemezte őt Eszter.

„Sonja kíváncsian nézett a férfi nemes vonású arcára. Bár korábban sosem találkoztak, hirtelen az az érzése támadt, mintha ismerné őt. Mintha ismerné a kék szempár minden árnyalatát, az örömét s a bánatát. Mintha hallotta volna már ezt a hangot, és látta volna már ezt a szigorú pillantást… a férfi egyenes orrát, szép ívű száját, magas homlokát, széles vállát, sudár alakját…”
„ … A szőke férfi haja arasznyi hosszú lehetett, és hátra volt simítva. A feje két oldalán szinte kopaszra borotválta, világos szakállát rövidre vágta. Bőrnadrágot, csizmát, inget, mellényt viselt, a derekán széles övet, s a beletűzött balta is egész élethűen festett. A kézfejét és alkarját színes tetoválások borították, és úgy tűnt, a minták a ruhája alá kúsznak.”

A második és harmadik fejezet gyorsan elolvasásra került, s immáron már nem a 21. hanem a 10. században találtuk magunkat főhősnőnkkel Sonjával, aki nem tudja, hogy került oda, sem azt, hogyan juthat egyáltalán haza, a bátyjához, aki minden bizonnyal majd beleőrül abba, hogy mi lehet vele. Érdekesek voltak a leírások, az emberek és helyek jellemzései, minden. Eszter elég érdekesen építette fel a két század közötti kapcsolatot, így mindenképpen érdemes odafigyelni, és nem csak úgy, hipp-hopp átszökellni ezeken a részeken, mert a végén még lemaradhattok valami lényegesről.  Például arról, hogy mi történt Alex-el és a banda többi tagjával (egy kivétellel), amikor elindultak hazafelé a búcsúztatásról.
Imádtam az alábbi megjegyzést, úgyhogy nézzétek el nekem, de egy sort  idézek:
„ – A halottak nem tudnak hányni… - hümmögött Alex.”

Alex, Leif és James eljutott Magnusson jarl udvarába, ahol dalnokokként elég jól gondjukat viseltél, és megbeszélték a jarllal, hogy hajót kapnak, amin eljuthatnak Einarr-ékhoz. Már alig várták, hogy Sonját újra a karjukba tarthassák.
Alex és Sonja rémálmai aggasztottak. Reméltem, hogy nem fognak bekövetkezni, és néma imát mondtam értük gondolatban.

Amikor Einarr házánál megkérdezte a férfi Sonját, hogy miért van ott a nyúl, nagyon nevettem. Szívemből megkedveltem a lányt, és reméltem, hogy számára Happy end lesz, míg a férfi anyja remélhetőleg nem végzi valami túl jól. Rühelltem azt az áskálódó, szemét banyát.
Idézek egy részt, mert tényleg nagyon jót nevettem:

„ – Kicsikém, mondd, mi az ott, a fal melletti asztalon?
- Hát…, az egy döglött nyúl.
Einarr elmosolyodott.
- És mit keres ott?
- Carter odatette, én pedig nem mertem hozzányúlni.
- Miért nem?
- Mert úgy néz k, mint egy halott macska.
- Nem ettél még nyulat?
- Nem. És nem is fogok.
- De miért?
- Mert szép és kedves állat. Sosem tudnám bántani.
- És odakint a kecskéket meg a tyúkokat?
- Hát, ha adnak tejet meg tojást, annak örülni fogok, de hogy őket nem esszük meg, abban biztos lehetsz. Nem eheted meg azt, aki bízik benned.
- Te most viccelsz?
- Nem.”

Itt egy pillanatra felvisítottam, hogy szépen fogunk kinézni, ha Sonja mellett Einarr vegetáriánus lesz. :D Egy vega viking azért vicces.

Aztán sorozatban történtek olyan dolgok, amin kiakadtam, de úgy igazán. Például Brenna (Einarr anyja) ármánykodásai, Sonja álmai amik egyre tisztábban felfedték, hogy mi köze van neki igazán Einarrhoz, illetve a történet hangulata, ami a vége felé áthatja az ember. Ám a hajó, ami akkor érkezett, amikor Einarr, Asa és Sonja beszélgetett, tudtam, hogy nem lehet másik hajó, mint az, amelyik Alexéket vitte Syn városába. Erre mi történt? Vége a kötetnek. Áááááááááááááá. Most várhatok, amíg megjelenik a többi kötet, hogy tudjam, mi lesz kis kedvenceimmel. Igazságtalan ám. :)

A kötet végig bővelkedett kalandokban, poénos és könnyáztatta jelenetekben, szívmelengető és hátborzongató részekben. Nagyon megszerettem a szereplőket, Alex volt a fő kedvencem, de Einarr sem maradt le túlságosan. Eszter megint nagyszerű karaktereket alkotott, s egyáltalán nem bántam, hogy időutaztam is, mert megismerhettem a vikingek életét (vagy tovább ismerkedhettem velük?).
Az a rész viszont, amikor Einarr közölte Sonjával, hogy ha visszatérne a saját világába mi történne, sokkolt. Enyhén kirázott a hideg a gondolatra, hogy ha Sonja helyében lennék, örökre 924-ben rekedtem volna. Főleg Brenna miatt.
Szeretnék még sokkal többet olvasni Einarról, Sonjáról, Alexről és társairól, mert tudom, hogy rengeteg érdekes dolgot fogunk még róluk megtudni Eszternek köszönhetően.

A történet kicsit más, mint az eddigi A. O. Esther könyvek. Az Összetört Glóriák sorozatban angyalok és emberek harcoltak, angyalokkal és különböző pokoli jövevényekkel. A Gombnyomásra trilógia egy nem hétköznapi kivitelezésű disztópia, ami happy enddel zárult. A Frigg rokkája viszont először a jövőben játszódott, majd visszacsöppentek a régmúltba, ahol minden új nekik, és meg kell birkózniuk a rájuk váró nehézségekkel, a történet végkifejletéről pedig az ég adta világon semmit sem tudunk még. Viszont vannak hasonlóságok. Olyan karaktereket kreált az írónő, akik kedvelhetőek, legyenek angyalok, démonok, mutánsvadászok, tudósok, vikingek vagy zenészek. Szerethetőek, kellő mennyiségű jó tulajdonsággal, ám kaptak azokból a tulajdonságokból is szép számmal, ami igazán emberivé teszi őket (féltékenység, erőszakra való hajlam, stb.). Én rühellem az állandóan tökéletes szereplőket, s pont ezért szeretem annyira azokat, akikről Eszter írt. Nem tökéletesek, mégis szerethetőek, érthetőek, s könnyen beleélhetjük magunkat a helyzetükbe. A történetek fordulatosak, izgalmasak, s nem utolsó sorban a fantasy mellett erős romantika szálunk is van, ami könnyedebbé teszi a történetet.

Nagyon örülök, hogy egy árva rossz szót sem tudok erről a könyvről sem írni, mert magával ragadott, még ha voltak olyan pillanatok is olvasás közben, amik sírásra késztettek. Sokszor meghatódtam, összerázkódtam, vagy hangosan nevettem a jeleneteken. Élveztem az olvasás minden percét, s Ti, kedves olvasók tudjátok, hogy ennél több nem is kell.

Egyetlen elütést fedeztem csak fel, az ötödik fejezetnél az évszám nem 2014, hanem 2024. :) Viszont aki olvassa a könyvet, az alapjáraton tudhatja, hogy csak két évszám között kalandozunk. 2024 és 924 a két fontos évszám, ami rögzül az emberben, mire leteszi a kötetet. 

Pontozás: 10/10



Köszönöm a könyvet Eszternek, és azt, hogy elsők között lehettem, aki elolvasta. Nagyon várom a folytatást! 

Tartalomjegyzék


A bejegyzésemet pedig nem más zárja, mint Eszter köszönete, ami a könyv hátuljában található. 




2015. június 15., hétfő

Julie Garwood: Teljes gázzal

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Cordelia Kane mindig is apuci kislánya volt – az apja egyedül nevelte, miután az anyja meghalt egy autóbalesetben, amikor Cordelia még csak kétéves volt. Így aztán, amikor az apa szívrohamot kap, Cordelia kétségbeesik, s ezt csak fokozza a zavar is, amelyet akkor érez, amikor az apja feltárja az igazat az anyjáról. Cordelia nem tudja elfojtani a kíváncsiságát, és érdeklődni kezd a nő iránt, aki a világra hozta. Amikor rájön, hogy kérdéseire a választ Sydney-ben találja, odautazik. Aiden Madison, a hotelmágnás, Cordelia legjobb barátnőjének, a Halállistában megismert Regannek a legidősebb bátyja. Fogalma sincs róla, hogy Cordelia évek óta szerelmes belé. Amikor csellel ráveszik, hogy a társaság gépén a lányt Ausztráliába vigye, nem is sejti, hogy ezzel veszélybe sodorja az életét. Nem sokkal korábban magára haragított egy nagy hatalmú kongresszusi képviselőt, mert nem volt hajlandó megvenni a földet, amelyet az túl drágán akart adni. Chambers képviselő azonban nem az az ember, aki elsiklik egy ilyen sértés felett, és megvannak az eszközei, hogy kiegyenlítse a számlát és megkapja, amit akar. Ausztráliában röpködnek a szikrák Cordelia és Aiden közt, de néhány gyilkossági kísérletnek kell történnie ahhoz, hogy a férfi rájöjjön, vagy véget vet ennek az őrületnek, vagy elveszíti a számára legértékesebb dolgot.”



Kiadta: a GABO könyvkiadó 2015-ben.
Fordította: Tóth Gizella.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Julie Garwood: Fast Track
ISBN: 978-963-406-040-6
Oldalszám: 328

Már nagyon vártam Cordie és Aiden történetét, mert a Halállista című kötet óta borítékolható volt a kettőjük közös szála. Bár ez a kötet az írónő FBI-os sorozatának, más néven a Buchanan-Renard-MacKenna történeteknek a 12. része, mégis megállja a helyét (ahogy a többi kötet is) önálló történetként.
A könyv az előszóval indít, melyben többek között bemutatja Cordie megismerkedését a Madison családdal is. Mivel én személy szerint már erről többször is olvastam, mosolyogva emlékeztem vissza a történtekre. Ami nagyon tetszett, az a Cordie múltjába való betekintés. Na meg az, ahogy megismerkedett Aiden és Spencer Madisonnal. Hatalmasat kacagtam. Cordie hozta a formáját. Ha öt évesen olyan volt, mint olvashattuk, akkor nem csodálom, hogy ilyen felnőtt lett belőle.
Aztán az első fejezetben rögtön az érzelmek hullámai csaptak át a fejem felett. Miután annyi jót olvastam Cordie apjáról, sajnálattal fogadtam, hogy eltávozott az élők soraiból. Ám ekkor egy titokra is fény derült, ami alapjaiban rengethette meg a nő életét.
Amikor Cordie „anyjának” a levele előkerült, döbbenet lett rajtam úrrá. Hogy képes egy nő ilyesmire? Egyszerre voltam döbbent és dühös. Aztán persze a történet vége felé haladva egyre mélyebb érzéseket tápláltam a biológiai anya és annak családja iránt, teljes mértékben átéreztem Aidan érzéseit, indulatait, amit a család tagjai iránt érzett. Én is meg tudtam volna fojtani őket egy kanál vízben. Cordie szerencsés, hogy nem kellett ilyen közegben felnőnie, hanem egy csodálatos és csupa szív ember nevelte, aki mindent megtett azért, hogy nagyszerű felnőtt váljon belőle.

Az események végig fordulatosak voltak, átláthatóak. Aidan hozta a formáját, akárcsak a Halállistában, most is parancsolgató volt, ugyanakkor aggodalmas, gondoskodó, és szeretni való, s nem utolsó sorban észvesztően szexi. Szerettem a karakterét, ahogy Cordie karaktere is fontos helyet foglalt el számomra. Mindig is egy mosolygós, öntudatos, néha kicsit hebrencs, de nagyon jó szívű nőnek gondoltam, és ebben a kötetben sem cáfolt rá.
Nem véletlen, imádtam a kötet szereplőit, legyenek fő vagy mellékszereplők. Tetszett, hogy Sophie, Regan, Alec és Jack is fontos szerepet kapott, mert az előző kötetekben is imádtam őket, és jó csapatot alkottak együtt. Igazi családként viselkedtek, és ez szívmelengető volt.
Nagyon szerettem a szellemes és frappáns párbeszédeket, az enyhe célzásokat, a rengeteg mosolygással töltött pillanatot, amit okozott a könyv.  20:45 van, és befejeztem a könyvet, amit csak 16:05-kor kezdtem el. Azt hiszem ez is mutatja, hogy mennyire letehetetlen.
Bár borítékolható volt a siker, felülmúlta a kötet a várakozásomat. Szellemes volt, izgalmas, és éppen annyira romantikus és szexi, amennyire egy jó Julie Garwood FBI-os történetnek lennie kell. Azt hiszem, az egész sorozatból most új kedvenc lépett elő. Bár azt sajnáltam, hogy Noah Clayborne nem volt benne, mert őt minden kötetben imádtam.

Hálásan köszönöm a GABO kiadónak, hogy megjelentette a régóta várt Garwood kötetet, s ezzel rengeteg boldog percet okoztak nekem, és biztos vagyok benne, hogy fognak is még rengeteg olvasónak. Öröm az ilyen kiadó, hisz’ tényleg az olvasókért vannak! :)


Pontozás: 10/10*

2015. június 9., kedd

Jayne Ann Krentz: Ölelő karok


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Az excentrikus Molly Abberwick tea- és fűszerüzletet vezet, valamint néhai apja tudományos alapítványán keresztül ígéretes feltalálókat támogat. Elhatározza, hogy kirúgja tudományos szakértőjét, dr. Harry Trevelyant… Igaz, hogy Harry zseniális, jóképű és szexi, de sajnos arrogáns és basáskodó, egyszóval kiállhatatlan alak. Nem átallja például azt az ajánlatot tenni Mollynak, hogy kezdjenek egymással szerelmi viszonyt, amelyet ugyanúgy megtervezhetnének és irányíthatnának, mint egy tudományos projektet. Harry ráadásul rendelkezik bizonyos paranormális képességekkel… 
Molly egyre bonyolultabbnak érzi az életét, és mintha nem volna elég baja, valaki cseppet sem vicces tréfákat űz vele, és hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy az életére törnek… 
Jayne Ann Krentz a modern románc koronázatlan királynője – rajongói szerint az Ölelő karok a legelbűvölőbb regénye.”


Kiadva: Európa könyvkiadó 2014.
Fordította: Palkó Katalin
Fordításul szolgáló eredeti mű: Jayne Ann Krentz: Absolutely, Positively
ISBN: 978-963-07-9621-7
Oldalszám: 432

A borító színösszeállítása tetszik, de a félbevágott fejjel nem vagyok kibékülve. (Ahogy más kiadó ugyanilyen könyveinél sem.) Egyszerűen nem tudom megszokni, és megérteni, hogy miért kell szerencsétleneket lefejezni. Viszont a cím alatt található nonfiguratív motívum nagyon tetszik.

A történet elég érdekesen indult. A 10-11. oldalon ez a mondat állt:
„Egy tökéletesen ívelt láb kecses bokával. Mindent összevetve a mérnöki tervezés csodája, gondolta.” <-- Egy nő lába, mint a mérnöki tervezés csodája? Itt gondoltam először Harry-ről hogy flúgos. S meg kell hagyni, még elég sok hasonló rész volt a történetben.
Molly viszont abszolút szimpatikus volt már elsőre is, tetszett, ahogy helyre tette Harry-t. Igaz, nem sokkal utána elment a józan esze, de ez saját vélemény.
Tessa karaktere volt a hab a tortán. Amikor T-Rex-nek nevezte Harry-t, hatalmasat kacagtam. Tetszett a hasonlat. :D  Aztán amikor Kelsey hazaért és betoppant Molly és Harry randijának kellős közepébe, ráadásul T-Rex-nek nevezte a pasit, mert nem tudta, hogy ott van, na kérem az hatalmas volt. Jót nevettem. Sejtettem, hogy Kelsey meg Tessa lesz a két fő kedvencem a történet során.
A pasas tudományos szövegeitől agybajt kaptam. Legyen egy férfi okos, de azért ne másszon már az ember idegeire. Amikor latolgatta a Molly-val való kapcsolat esélyeit, meg hogy milyen a nő, eskü csellózni lehetett volna az idegeimen. Aztán valahogy a könyv közepénél kezdett megváltozni a véleményem. Még mindig flúgosnak tartottam a férfit, de kezdtem megkedvelni. Ellentétben a Trevelyan és Stratton családdal, valamint Molly nagynénjével, aki egyre ellenszenvesebb az udvarlójáról már nem is beszélve. Ha nekem lenne ilyen rokonságom, valószínűleg egyikükkel se beszélnék. Na jó, Josht megkedveltem a Trevelyan oldalról. Ő képviselte az értelmet. :)
Aztán a 320. oldal táján Molly kezdett flúgosan viselkedni, és Harry próbált logikus maradni, tehát volt egy pici fordulat. A történet maga izgalmas és érdekes volt, rengeteg humoros szállal.
Imádtam, ahogy a történet legvégéig Molly a kezében tartotta az irányítást, és sikerült elérnie azt, amire Harry már régóta vágyott.
Nem gondoltam volna, hogy a kezdeti ellenérzés után úgy fogom bezárni a könyvet, hogy fülig ér a szám, és imádom a szereplőket, legyenek ők akármilyen különcök vagy furcsák. A két flúgos kiegészítette egymást, ráadásul a családjuk sem volt komplett. :D
Szóval, ha valaki egy nem szokványos történetre vágyik, rengeteg kacagtató jelenettel, flúgos szereplőkkel, izgalmakkal, érdekességekkel, akkor jó könyvet választott.

Pontozás: 10/9,5


Fél pont levonás a borítón található lefejezett nő, illetve a nehéz indulás miatt. 

2015. június 6., szombat

Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Emma, a londoni balett gyönyörű és sikeres balerinája egy nap súlyos térdsérülést szenved. Ígéretes pályafutásának váratlanul vége szakad, szerelmi élete romokban, álmai szertefoszlanak. Menekülni szeretne a sorsa elől, ha kell, egészen a világ végéig. Egy titokzatos nagymamai örökség azonban mindent megváltoztat, és Emmát a zajos nagyvárosi életből egy varázslatos és ismeretlen földi édenkertbe repíti, ahol minden másképp van. Ami ott várja, az gyönyörű és rémisztő is egyben. Szenvedélyes szerelmek, sötét titkok és kegyetlen hazugságok szövevényes hálója, amit a családja generációkon át hordozott. És egy síron túli üzenet, ami felforgatja az életét, és erőt ad az újrakezdéshez. Megörökölhetőek a titkok? És a fájdalom? Átadhatja egy anya a lányának a boldogságot vagy akár a szerelmet?”
  


Kiadta az Athenaeum kiadó 2013-ban.
Fordította: Berta Ádám
Fordítás alapjául szolgáló mű: Wildflower Hill
ISBN: 978-963-293-250-7
Oldalszám: 544

Először a könyv külsőségeiről ejtek most néhány szót. Egyszerűen gyönyörűnek találom a borítót. Aranyos, bájos, vidám. Már ránézésre vonzza a tekinteteket, nem mellesleg azonnal mosolyra húzódott a szám amint megláttam. Nem csicsás, a minták szolid bájt kölcsönöznek a könyvnek. Beleszerettem a borítóba.   
 
Borító hátul

Könyvborító belső oldal
  
Az írónőről

Amikor elkezdtem olvasni, kicsit nehézkesen indult, nem igazán értettem mire akart az írónő kilyukadni, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy könnyeimet törölgetve zárom be a könyvet. Nos a nehézkes indulás után pár óra múlva be is fejeztem az olvasást.

A történetben váltakozva olvashatunk az 1930-as évektől kezdve Bettie életéről, a saját szemszögéből, illetve 2009-ben pedig Emma életét követhetjük nyomon.
Emma Bettie unokája, így két külön generáció életébe kaphattam betekintést. Őszintén szólva nem azt kaptam, amire számítottam. Azt hittem, hogy kapok egy romantikus történetet, amelynek főszereplője egy balerina, aki balesetet szenvedett. Ez részben így is történt, és örültem Emma történetének, mert Patrik, mint férfi főszereplő nagyon a szívemhez nőtt, és szomjaztam a happy end-re. Ám ettől azért többet kaptam. Betekinthettem egy olyan világba, amikor még tényleg teljesen más volt a világ. Faji előítéletek, nők megbélyegzése, stb. stb. Nem igazán voltak akkoriban túl toleránsak az emberek. A Bettie életéről szóló fejezetek igazi merülések voltak az érzelmi tengerben, sokszor éreztem tehetetlenséget, dühöt, elkeseredést, haragot, ugyanakkor sokszor hálát, szeretetet, törődést. Belegondoltam abba, hogy milyen élete lehetett, mit érezhetett, volt, hogy megkérdőjeleztem a döntéseit is, ám igazából nem tudhatom, hogy én hogy cselekedtem volna az ő helyében. Mindenesetre elég megrázó dolgokat tudtam meg róla, és hihetetlen lelkierővel bíró nőt ismerhettem meg a történetein keresztül.
Emma mindig is különös helyet foglalt el a nagymamája szívében, s talán pont ezért kapta örökségül azt a birtokot, ahová annyi édes-bús emlék kötötte a nagyit. A lány csak a balesete után értesült arról, hogy a nagymamája mit hagyott rá, és úgy ment Tasmániába, hogy elrendezi a nagyi holmiját, és eladja a birtokot. Ám a három hétből hónapok lettek, és teljesen megváltozott Emma hozzáállása.
Szerettem a leíró fejezeteket, a cselekményeket, az elképzelt festői tájat, az érzelmeket, amiket kiváltott belőlem, és még sok mást. A karakterek szerethetőek voltak, bár voltak, akikre nagyon haragudtam, főleg a Bettie-vel kapcsolatos részekben. Iszonyatosan haragudtam a korlátoltságukra, hogy kirekesztettek maguk közül egy olyan csodálatos asszonyt. Emma életéből főként csak Josht rühelltem, de szerencsére ő túl sok vizet nem zavart.
Bettie történetéből a kedvenc karakterem Mikhail volt, őt követte a sorban Bettie és Charlie. Emma történetében viszont toronymagasan Mina volt a kedvenc, őt pedig követte Patrick és Emma. Nagyon szerettem a táncos-balettes részeket, a próbákat, Patrick-ot elképzelni a zongoránál.

Egy szónak is száz a vége, számomra ez a történet nem azt nyújtotta, amit vártam, hanem annál sokkal többet. Reméltem, hogy a vége kicsit másképp fejeződik be, komolyabb lezárást kap, ám mindennek megvan a maga miértje. :) Az Athenaeum kiadónak sikerült egy szépen kidolgozott, megszerkesztett, jó történetet az olvasó elé tárnia, ami nem mellesleg csodálatos borítót kapott.


Pontozás: 10/10

2015. június 5., péntek

Kristen Ashley: A Vadember (Álomférfi sorozat 2.)


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Miközben Tessa O'Hara cukrászda kirakatának kosarait tölti fel, megszólal az ajtó feletti csengő, és Tessa álmai férfiját pillantja meg. Fél perc sem kell, hogy a férfi meghívja egy sörre. Újabb fél perccel később Tessa elfogadja a meghívást. De négy szerelmes hónap múlva Tessa rájön, hogy a férfi fedett DEA-ügynök, aki azt akarja kideríteni, Tessa benne van-e volt férje drogügyiben. 
Nyilvánvaló, hogy Tessa ezek után úgy dönt, köztük vége mindennek. 
De Brock Lucas, a DEA-ügynök nem így gondolja. A küldetéstudattól fűtött férfi valóban elkötelezettje a hivatásának, és éveket töltött Denver alvilágában, a társadalom alja közt. A lánnyal töltött négy hónapot azonban igazán élvezte, hiszen Tess legalább olyan édes volt, mint a süteményei. De a nyomozás közben Brock Tess szörnyű titkáról is tudomást szerez, és szilárdan eltökéli, ő lesz az a férfi, aki meggyógyítja a lányt, és egyben vissza is hozza énjének vad, szövevényes világából. 
Ahogy a vad és az édes keveredik, kihívások egész sora vár rájuk, családi tragédiák és halálos betegség. Nem beszélve Tess drogbáró ex-férjéről és Brock volt feleségéről, aki minden eszközt bevet, hogy szétválassza a párt. 
De Brock Lucasnak is megvan a maga vad oldala, de a múltban, a bosszú ösvényén járva egyszer már szabadon engedte magában ezt a vadságot, nem is sejtve, hogy olyan hibát követ el, amelyért évek múlva az ő édes Tessének kell fizetnie.”


Kiadta: GABO kiadó 2015-ben.
Fordította: Tóth Gizella
Oldalszám: 520
ISBN: 978-963-406-003-1
A fordítás az eredeti, Kristen Ashley: Wild Man című könyv alapján készült.

Hiszek abban, hogy az első benyomás (még ha későbbiekben meg is változik a véleményünk) fontos, így leírom/elmondom, hogy az első két oldal meg a fülszöveg után mi jutott eszembe. Egyrészt: az írónő csak ennyire tartja a főszereplő nőit? Hogy simán az orruknál fogva vezethetők, és nem fontos számukra más, csak hogy: bocsánat a kifejezésért (előző kötetben előszeretettel használták), de szétkeféljék az agyukat? Tényleg ennyire felszínes a főszereplő? Másrészt pedig: az első oldalon a jelzők. Már akkor felsóhajtottam (és nem az élvezettől), mikor megláttam ezt a sorrendet: fantasztikusan, gyönyörű, fantasztikus, csodás, elragadó, fantasztikus, lenyűgöző, vad. <- Ez komoly? Ó, anyám borogass!

Szerencsétlen Tess-t mint ha gyomorszájon vágták volna, mikor kiderült, hogy Jake Knox nem is létezik, s akit ő annak vélt, az nem más, mint egy beépített DEA ügynök.
DEA = Drug Enforcement Administration =Kábítószer-ellenes Hivatal.

Meg kell hagyni, Tess karaktere közelebb került hozzám, nem úgy, mint az előző kötetben Gwen.
Már az első pillanattól kezdve szimpatikus volt számomra, sajnáltam amiért a férje egy mocskos féreg volt, és hogy emiatt került bele ebbe az egész ügybe. Haragudtam Brock Lucas-ra (alias Jake Knox), amiért az orránál fogva vezette őt, és fájdalmat okozott neki. Megértem én, hogy beépülés és egyebek, de akkor sem fair más érzéseivel szórakozni. Amikor közölte Tess-el, hogy Slim a beceneve, hatalmasat nevettem. Egy nagy, tagbaszakadt fickóra a vékony jelzőt aggatták. :D Valamiért nem voltam kibékülve sem a Slim becenévvel, sem a Brock névvel, inkább neveztem még mindig gondolatban Jake-nek az ügynök urat.

A 71. oldalon egy „Ó, te jó ég” kíséretében döbbentem rá, hogy Brock Lucas, a Slim becenevű, Jake Knox fedőnevű férfi nem más, mint az a „seggfej” beépített DEA ügynök, aki Gwent is bajba sodorta az előző kötetben, csak akkor épp a Skull (koponya) becenevet használta. Ettől sokkot kaptam. Azt hittem legalább valami Nightingale féle pasi lesz a főszerepben, erre megkaptuk azt a fickót, akiről az előző kötetet olvasva már elkönyveltem, hogy egy felelőtlen idióta. Szépen állunk… gondoltam, de valahogy azért sejtettem, hogy ő is szépíteni fog, ahogy az előző kötetben is sikerült végül Hawk-ot megkedvelnem.
Annak örültem, hogy Gwennel együtt azért Elvira, Tracy és Cam is szerepet kapott ebben a kötetben is, mert Elvira a kedvenc volt mind közül. Az ő történetét nagyon szívesen olvasnám.

Haladt a történet a maga tempójában, és meglepődve tapasztaltam, hogy Brock Lucas jó pontot szerzett nálam, mivel szereti az Eaglest, Santanát, és szinte mindent, ami country, én pedig hasonlóan vagyok ezzel. Kezdtem azt gondolni, hogy talán mégse akkora nagy idióta, vagy legalábbis ízléssel rendelkező fajta. :)
Aztán úgy a kétszázadik oldal táján kezdtem igazán megkedvelni Brock-ot, bár a nevével az életben nem békülök ki. :D
A hálaadásról szóló fejezet volt talán az egyik kedvencem. Ott volt egy csomó ember, aki számított a történetben, és Olíviát leszámítva mindenkit sikerült is megkedvelnem. A gyerekek tüneményesek voltak, a felnőttek pedig néha furcsák, máskor pedig aranyosak.
Később, amikor mocsok került a gépezetbe (Olívia és Damian személyében), felbukkant a fentebb már általam említett Nightingale két embere, Vance és Hector. Segíteni akartak Brock-nak és Tess-nek, hogy kikeveredjenek a katyvaszból, amibe önkéntelenül belemásztak. Akkor és ott mindkét fickót a szívembe zártam.
Olíviát egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, vagy a puszta kezemmel. Hogy lehet valaki egy ilyen átkozott áspiskígyó? Képes érzelmileg zsarolni a gyerekeit, meg minden körülötte lévőt… Hánynom kell az ilyen nőktől. :( Viszont az épp aktuális férjét Dade-et kedveltem. Annyira szimpatikus volt, ahogy a gyerekekről beszélt, meg ahogy segített Brock-nak és Tessnek, hogy azonnal a szívembe zártam, és örültem, hogy ő továbbra is az életük része maradt.

Ez a kötet sokkal jobban tetszett, mint az előző. Egyrészt: nem fedeztem fel benne annyi „hibát”/idegesítő tényezőt, az állandó bébizés sem zavart már annyira, ráadásul eszméletlenül megkedveltem a szereplőket. Imádtam Tess karakterét, Rexet és Joelt, az unokatestvéreiket, a teljes Lucas családot. Rengeteget nevettem Martha és Elvira kettősén, és örültem, hogy az előző kötet szereplői itt is feltűntek (Lawson rendőr, Hawk, Gwen, Tracy és Cam, stb.), mert sokkal jobban megkedveltem néhányukat ebben a részben, mint az előzőben. A történetvezetés sokkal összetettebb volt, ráadásul szerintem mélyebb is volt érzelmileg, mint az előző. Sok mosolyt csalt az arcomra, igaz egy-két könnycseppet is elmorzsoltam olvasás közben.

Tehát összességében egy szórakoztató történetet kaptam, kedvelhető karakterekkel, és persze utálható karakterekkel is (lásd Damian és Olívia), humort, romantikát, rengeteg gyerkőcös részt, akciót (minden téren), és olvashattam sok finomságról is. A héten már a második írónőről mondhatom el azt, hogy az első kötet számára a bemelegítés volt, a másodikban teljesedett ki igazán. Ettől már csak jobb lehet (pozitívak vagyunk ugye? )! Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra. :) 

Pontozás: 10/9,5


A fél pont levonás azért, mert az írónő úgy állítja be a női főszereplőit a történetek elején, mint butuska libuskákat, akik nem veszik észre (vagy nem akarják észrevenni), hogy a főszereplő hím egyed épp az orruknál vezeti őket. 

2015. június 4., csütörtök

Kristen Ashley: A titokzatos Ő (Álomférfi sorozat 1.)


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Miközben Gwendolyn Kidd Cosmopolitan koktélt iszik, találkozik álmai férfijával. És a találkozásból furcsa kapcsolat lesz a titokzatos férfival, aki éjszakáról éjszakára megjelenik a szobájában, mindig többet akarva. 
Gwen már éppen azon tanakodik, hogy véget kellene vetnie ennek az őrült kapcsolatnak, amikor megjelenik pokolfajzat húga, Ginger legjobb barátnője, és figyelmezteti Gwent, ha neki meg a húgának nem jön meg az esze, „mindketten megdöglenek". Gwen úgy dönt, a problémát rátestálja húga motoros barátjára. 
Ezzel azonban felhívja magára a denveri alvilág figyelmét, ezért Cabe „Hawk" Delgadónak – aki nem más, mint a titokzatos férfi – kell vigyáznia Gwen testi épségére. 
Így kezdődik a kommandós és a Cosmo-lány ember ember elleni küzdelme, és miközben Hawk a maga egyéni módján teszi a szépet Gwennek, a lány túlél egy bombatámadást, egy lövöldözést, egy-két emberrablást, dögös motorosok és szívdöglesztő rendőrnyomozók heves ostromát, és megismeri a szívszorító okot, amiért Hawk igyekezett távolságot tartani tőle. 
S miközben mindez történik, Gwen megtudja azt is, hogy a húga komoly bajban van, és el kell döntenie, kinek az életét kívánja megmenteni: pokolfajzat húgáét vagy álmai férfijáét.”


Kiadta: GABO kiadó 2015-ben.
Fordította: Tóth Gizella
Borítóterv: Szabó Vince
ISBN: 978-963-689-954-7
Oldalszám: 564
A fordítás alapjául szolgáló mű: Kristen Ashley: Mystery Man

Az első fejezetet végig vigyorogtam. Sőt… majdnem az egész kötetet végig vigyorogtam. Nem tehetek róla, elég viccesnek találtam a helyzetet. Először is: Nagy valószínűséggel én nem biztos, hogy besétáltam volna egy motorosokkal teli helyre, hiába szeretem a motorokat, na meg a tetkókat (bár nekem egyik sincs). Egész szimpatikusnak találtam Dogot és Tack-ot (polgári nevén Kane Allan, aki a Chaos motoros banda vezére), hiába képviselték ők a nehézfiúkat, hisz’ nekik tartozott Ginger, ráadásul alapjáraton sem voltak túlságosan törvénytisztelő polgárok. 
Nos… tekintve, hogy a húga egy igazi pokolfajzat (99%-ban), Gwen helyében egyáltalán nem próbáltam volna meg kihúzni a bajból. Magának kereste, oldja is meg. Nem gondolhatják komolyan, hogy minden egyes balhéból majd a jóságos nővérke kisegíti.

Aztán ott volt a Titokzatos Ő. Hogy lehet, hogy másfél éve „kapcsolatban” van a fickóval, de a nevét nem tudja? Ez azért nálam már az abszurd kategóriát súrolja.

Camille Antoine, Gwen egyik legjobb barátnője abszolút szimpatikus volt a történetben. Már az elején is látszott, hogy mennyire aggódik a barátnőjéért, és igyekezett ellátni hasznos tanácsokkal, amit persze Gwen nem nagyon fogadott meg. Ugyan miért is tette volna? (Bocsánat, néha átmegyek cinikusba vagy szarkasztikusba.) A párja Leo eszméletlen jó fej, imádtam.

Mitch Lawson nyomozó: Gwen szavaival élve „pompás példánya a férfinemnek”. Elég erőteljesen érezhető volt a feszültség közötte, és a Titokzatos Ő között, aki már annyira nem is volt titokzatos, miután kiderült, hogy ő nem más, mint a Hawk becenévre hallgató Cabe Delgadó. Igyekezett segíteni mindenben, ám ő a visszafogott udvarlás híve volt, nem úgy mint Tack vagy Hawk. 

Gwen apját és mostohaanyját imádtam. A kedves papa ugyanúgy Broncos drukker, mint én, szóval simán tudtam volna a való életben is közös témát vele. :D Meredith pedig egy földre szállt angyal. Anyja helyett anyja volt Gwennek, csupa szív nő, igazán tetszett a közöttük kialakult kapcsolat.

Lehet gonosz vagyok egy kicsit, de Troy szerintem jól járt azzal, hogy Hawk és az egyébként mindig kedves Tracy közölte vele a tutit. Igaz, hogy szegény Gwen viszont ettől agybajt kapott, de ugye cél szentesíti az eszközt. S minden jó, ha a vége jó.

Cabe „Hawk” Delgadóval viszont volt, hogy hadilábon álltam. Sok dolog nem tetszett vele kapcsolatban, túl parancsolgató, basáskodó volt, aki birtokolni akarta a nőt. Ráadásul voltak egyéb „történések”, ami miatt néha kiesett a kedvelt karakterek közül, de pár oldallal később visszaküzdötte magát. 

Akcióban nem volt hiány, Gwen iránt minden oldalról volt érdeklődő. Gengszter, rendőr, kommandós, félküllős tökfilkók, és persze a félig meddig rossz úton járó motoros bandavezér. Nem állítom, hogy nem idegesített néha a nő viselkedése, vagy nem kaptam agybajt Cabe (Hawk) tetteitől, gondolkodásmódjától, mégis volt, ami szórakoztatott. A vicces az, hogy még a legváratlanabb, legakciódúsabb részeken is csak mosolyogtam (kivéve az utolsó két fejezetet). Volt olyan rész, amikor mindkét főszereplőt elküldtem volna a jó fenébe, és helyettük olvastam volna Cam és Leó megismerkedésének történetét, mert Hawk és Gwen az agyamra ment. A családjaikat azonban nagyon megszerettem. 

A történet utolsó két fejezetét imádtam. Tényleg. Ahogy a végére összekovácsolódtak úgy igazán, és megkaptam a happy end-et.
Bár azt meg kell hagyni, hogy a Krisztusnak hála és a rohadt életbe kifejezések egy mondatban való szerepeltetésével valahogy nem értettem egyet.

Alapjáraton kaptunk egy szórakoztató történetet, bár voltak, amiktől tényleg sikítófrászt kaptam.
- Állandó bébizés
- Állandó cukorborsózás
- A túlzott megfigyelés, nyomozgatás a másik után
- A „keféljünk” és nyomjunk el mindent bánásmód
- Bizonyos rövidítések újra és újra felbukkanása. Pl.: T.Ő.
És még tudnám sorolni.

Ám voltak pozitív dolgok is, amiket lényeges kiemelnem.
- Nagyon erős humor szál
- Érzelmi húrok pedzegetése
- akciókban bővelkedő történet
- nagyon szerethető karakterek (Meredith, Cam, Elvira, Gwen apja Bax, Leo és még sorolhatnám)
- Hawk csapata
- az utolsó két fejezet történései egytől egyig.

Tehát összességét tekintve kaptam egy (macho túltengéses) történetet, ami akció is, érzelmes is, szerethető karakterekben és humoros jelenetekben bővelkedett, tehát élvezhető volt. Viszont nem volt hibátlan, így a pontozásnál kicsit szőrös szívű vagyok.

10/8


Meglátjuk, hogy a második kötet mennyire vesz le a lábamról.

2015. június 1., hétfő

Lacey Baker: Mint a mennyországban (Sweetlandi történetek 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Preston Cantrell sikeres védőügyvéd Baltimore-ban. A charme-os nőcsábász nagyanyja halála után visszatér a szülővárosába, hogy testvéreivel együtt gondjaiba vegye az örökséget: Cocót, a játékos labradorkölyköt és a családi panziót, amelyet közös erővel szeretnének a város legjobb vendégváró helyévé varázsolni. Preston azonban nem akar változtatni az életén, visszamenne a nagyvárosba, jól menő praxisához, ám egy nap, amikor éppen ajtót nyit, a karjába zuhan egy fiatal nő. Ettől a perctől fogva a férfi megszokott élete kifordul a négy sarkából. Ahogy a bájos nőé is. Heaven Montgomery egy szörnyű trauma után érkezik a kisvárosba, régi életétől, szorongató családi kötelékeitől szabadulna. A fenyegető múlt azonban itt is utoléri, nemcsak az ő sorsát, de a körötte élők mindennapjait is felforgatva. 
A Hazatérés című regény után itt az újabb kötet, amely a hat testvér közül Preston Cantrell életének sorsfordító pillanatait örökíti meg. Egy regény, amely szívhezszólóan mesél az önállóság megtalálásáról, a vágyról, a test és a lélek elköteleződéséről.”
  


Kiadta: General Press könyvkiadó 2015-ben.
Fordította: Danyi Andrea
Szerkesztette: Szala Boglárka
Borítót tervezte: Kiss Gergely
Oldalszám: 376.
ISBN: 978-963-643-757-2

Amerikai borító
Ez a kötet is a már jól ismert Reményik Sándor idézettel indít az első lapon, s csak ezt követően kezdődik a történet, majd a kötet végén ismét recepteket találhatunk. 

A történet Sweetland városában, az Ezüstkanál panzióban indul, ahol az előző rész nagy része játszódott. Preston épp egy ügyet nézett át, amikor kopogtattak az ajtón, s mivel nem tudta, hogy ki lehet az, más pedig nem rohant lélekszakadva ajtót nyitni úgy döntött, hogy megteszi ő. S ott állt a lány, Heaven Montgomery, aki azonnal bezsebelhette Preston Cantrell elismerő pillantásait.
Elég sok dolog történt a kötetben, bővelkedett cselekményekben és kedvelhető szereplőkben is. Tetszett, hogy senki nem tökéletes a történetben, és amit felfedeztem előző kötetben hibaként, annak ebben a történetben nyoma sem volt. Azt hiszem a második részre érett meg az írónő annyira, hogy összetettebbnek, kiegyensúlyozottabbnak tudta megírni, és jobban odafigyelt. Az előző részhez hasonlóan ebben a részben is imádtam a kutyás jeleneteket, ahogy Sylvester ténykedéseit is. Savannah még mindig egy hibbant tyúk volt, ám egyre jobban kedvelhető. Nikki és Quinn párosa nagyon tetszett, Parker célozgatása az ikertestvérének vicces volt, Raine pedig egyre jobban megnyílt, ami külön öröm volt. Az előző kötethez képest tényleg komoly fejlődés volt ez.
Nagyon megszerettem Heaven karakterét, mert bármennyire furcsa nő is volt a legelején, a végére annyira szerethetővé vált. Néha Prestont jól megráztam volna, hogy térjen már észhez, végül ez bekövetkezett, úgyhogy ez a történet is happy end lett. :)
Sylvester beszédei, közbenjárásai nagyon tetszettek, talán ő a legszerethetőbb szereplő. Igen mély érzésű, kedves ember, aki tényleg azt nézi, hogy a többiek végre révbe érjenek, és megtalálják az igazi boldogságot, amit a Janet nagyi kívánt nekik.

A Hazatérésben érezhető kezdeti nehézségek ebben a kötetben már nem voltak érezhetőek, esetleg minimálisan, ami nem vont le túlságosan a történetből, ezért kíváncsian várom, hogy az írónő mivel fog előrukkolni a harmadik kötetben. Az biztos, hogy nem fogunk unatkozni, mert Parker Cantrell lesz a főszerepben a virágárus lánnyal Drew-val. Az amerikai borítót már most imádom, remélem valami hasonlóval rukkol elő a magyar kiadó is. 


Nektek hogy tetszik?

Pontozás: 10/9