Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2016. április 17., vasárnap

Cecelia Ahern: A vétkes (A vétkes 1.)

Külföldi borító
„A skarlát betű és A beavatott izgalmas és gondolatébresztő ötvözete a bestsellerszerző, Cecelia Ahern lélegzetelállító regényében.
Celestine North minden szempontból tökéletes életet él. Példás testvér és gyermek, osztálytársai és tanárai kedvelik, és a barátja is lenyűgöző pasi. Egy nap azonban váratlan helyzetben találja magát, és ösztönösen dönt. Szabályt szeg, ez pedig hatással lehet egész életére. Akár börtönbe is kerülhet. Kiközösíthetik, megbélyegezhetik, billogot süthetnek rá. Lehet, hogy Vétkessé nyilvánítják.
Az ismert sikerszerző, Cecelia Ahern fiatal felnőtteknek írt első regényének társadalmában csak az engedelmeseknek van helye, a lázadást csírájában elfojtják. Egy fiatal lány, aki kiáll magáért, mindent elveszíthet.
A Vétkes és folytatása, a Perfect hamarosan a mozivásznon is látható lesz, filmes jogaikat nemrégiben megvásárolta a Warner Bros.”


Megjelent az Athenaeum kiadó gondozásában 2016.04.15-én.
Fordította: Bottka Sándor Mátyás
A fordítás alapjául szolgáló mű: Cecelia Ahern: Flawed
ISBN: 978-963-293-536-2
Oldalszám: 432 
Műfaját tekintve YA, disztópia.

Személy szerint én nagyon szeretem Cecelia Ahern írásait, mert tele vannak élettel, érzelemmel és nem utolsó sorban mondanivalóval. Ebben a regényében is megtalálhatóak az egyéni Ahern jegyek, ám egy teljesen új oldaláról mutatkozik meg az olvasóknak.


Cecelia Ahern az egyik legnépszerűbb, ír származású, kortárs regényíró. 1981. szeptember 30-án született Dublinban. Mielőtt nekivágott az írásnak és a filmrendezésnek, újságírásból diplomát szerzett.
Jelenleg férjével (David Keoghan) és gyermekeivel (lányával, Robinnal és Sonny nevű fiával) Dublin északi részén élnek.

Az írónő huszonhárom éves korában írta meg P.S. I Love You című első regényét, ami tizenkilenc hétig vezette az eladási listákat Írországban. Az Utóirat: Szeretlek azonnal tarolt mind a külföldi, mind pedig a hazai piacon, negyvenhét országban adták el. Meg is filmesítették 2007-ben, s ebben a filmben olyan filmcsillagokat vonultattak fel, mint Gerard Butler, Hilary Swank, Lisa Kudrow, Kathy Bates, Harry Connick Jr, Gina Gershon és Jeffrey Dean Morgan.

A karrier szempontjából viszont ez csak a kezdet volt. A második, Ahol a szivárvány véget ér (Where Rainbows End) című könyve is nemzetközi bestseller lett, majd 2014-ben megfilmesítették. Úgy hírlik, hogy a Bárcsak láthatnál, valamint a Bennem élsz című könyveiből is filmet szeretnének készíteni.
Eddig tizennégy regénye és öt novellája jelent meg szerte a világban, s mind nagy sikernek örvend.  

Az eddig megjelent könyveiből több mint 22 millió példányt adtak el.

A könyv az alábbi idézettel nyit:
Néha éppen az tesz szabaddá, amitől a legjobban félsz.Robert Tew
A könyv címe utal a történet szereplőire és a cselekmények fő szálára. Kik is azok a vétkesek?
„A Vétkesek átlagos állampolgárok, akik valamilyen erkölcsi vagy etikai vétséget követtek el a társadalom ellen.”
Amennyiben valakivel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy vétkes lehet, azonnal a vizsgálóbizottság előtt találja magát, és egy vizsgálattal nézhet szembe. Mi történik azokkal, akikről kiderül, hogy vétkesek?
„A vizsgálat igazságos, hiszen nem csak az adott eset tanúit hallgatják meg, de barátok és családtagok is vallanak a gyanúsított személyiségéről. Az Igazság Napján eldöntik a bírák, hogy a gyanúsított Vétkes-e. Ha annak találják, nyilvánosan kihirdetik a vétkét, a bőrébe pedig beleégetik a V jelet az öt lehetséges hely egyikére. A megjelölés helye attól függ, milyen hibát vétettek.A rossz döntésekért a halántékukra sütik a jelet.Hazugságért a nyelvüket égetik meg.Ha megkárosították a társadalmat, a jobb tenyerüket jelölik meg.Ha hűtlenek voltak a Vizsgálóbizottsághoz, a szívük tájékán a mellkasukat billogozzák meg.Ha nem illeszkedtek be a társadalomba, a jobb talpukra kerül az égetett V.A Vétkesek ezen kívül mindig kötelesek viselni a vörös V betűs karszalagot, hogy az emberek bármikor megismerjék őket, és hogy elrettentő példaként szolgáljanak mindenki számára. Nem kerülnek börtönbe, hiszen nem sértettek törvényt, tettük nem illegális, mégis károsnak bizonyul a társadalom számára. Köztünk járhatnak, de a közösség kitaszítja őket. Száműzetnek a társadalomból, és más szabályok vonatkoznak rájuk.”
Történetünk elején Celestine (17) a családjával és a barátaival a Föld napját akarta épp megünnepelni, amikor megszólalt a Vétkesekért kiszálló vizsgálóbizottsági katonák szirénája, s hirtelen mindenki elhűlten várta a kertben, szorosan a családtagjaikba kapaszkodva, hogy kiért mennek a katonák. Egy közeli barát, egy szomszéd esett a rendszer áldozatául. Mindenkit felkavartak az események, lázasan gondolkodtak, hogy mi lesz ezután. Celestine hálás volt Art-nak, a barátjának azért, mert a legfeszültebb pillanatokban poénkodott, ezzel oldva a feszültséget.
„Art az apjától örökölte megnyerő kinézetét, a zabolátlan, göndör, szőke fürtjeivel és pajkos koboldéhoz hasonlóan csillogó, kék szemével mindig úgy fest, mint aki valami csínytevésre készül – mert általában valóban arra készül.”
A történet negyedik fejezetéből kiderül, hogy tizenkét éves koruk óta voltak barátok Arttal, évekig csak barátok voltak, s ebből a barátságból lett szerelem évekkel később, miután Art anyukája meghalt rákban.
Celestine egy tökéletességet jelentő medált kapott bokalánccal Arttól, s a lány úgy érezte, ennél tökéletesebb napja már nem is lehetne.
Másnap a lányt különböző gondolatok foglalkoztatták, miközben a buszon utaztak Arttal, valamint Celestine testvérével Juniperrel. Elgondolkozott a vétkességről, a helyes és helytelen dolgokról, az Arthoz fűződő kapcsolatáról, illetve a testvérével összekötő kapocsról, s annak meglazulásáról.
„Én problémamegoldó vagyok, megvizsgálom a rendelkezésre álló tényeket, és levonom a következtetéseket. Juniper ennél sokkal okosabb, ô másként olvas a jelek között. Ô az embereket ismeri. Nem tudom, hogyan csinálja: csak figyel, hallgat, és végül olyan eredményre jut, amilyet én elképzelni sem tudtam volna. És általában igaza van.”
Az ötödik fejezet sokként ért. Egyszerűen nem tudom felfogni. Azért elvinni valakit, mert segíteni akar valakinek? Ez komoly? Döbbenet, harag, értetlenkedés, s megannyi más érzelem hullámzik végig rajtam. Belegondolva a helyzetbe, valószínűleg egy-két V betű valószínűleg rajtam is lenne, és még csak szégyellni se szégyellném magam miatta. Megkérdőjelezhetőek a szabályok, és megkérdőjelezhető maga a rendszer! Erősen lázadozik az igazságérzetem. Cecelia Ahern, ahogy már megszokott, kizökkentett a nyugalmi állapotomból, csak épp most teljesen másképp, mint ezelőtt.

Celestine élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll. Hirtelen a mindig tökéletesen viselkedő lány új oldaláról ismerhette meg az embereket, a szabályokat, a rendszert, s úgy egészében a világot. A mindig feketén vagy fehéren látó lány elkezdte érzékelni az árnyalatokat, s hogy nem minden fekete vagy fehér. Elkerülhette volna, ami rá várt, ha megtagadja a saját nézeteit, érzéseit. Ám példaértékű volt a tette, nem hazudott senkinek, sem a világnak, sem pedig önmagának.
Amikor a vizsgálóbizottság előtt elmondta, hogy mi történt azon a bizonyos napon, ami miatt bekerült a feltételezett vétkesek közé, büszke voltam rá. Örültem, hogy őszintén elmondta a történteket, s hogy végre ő is kezd tisztában lenni a dolgokkal.
Ebben a fejezetben a szívemhez nőtt a nagypapája, az édesapja, a testvére Juniper, ugyanakkor a szomszéd cellában tartózkodó korabeli fiú, Carrick is.

A tizenkettedik fejezetben nagyon tetszett, ahogy a bátorságról írtak:
„A bátorság nem tünteti el a rettegést, csak harcol, megküzd vele minden szó, minden lépés előtt. Csatázik vagy táncol vele, hogy kiderüljön, felül tud-e kerekedni rajta. Bátorság kell ahhoz, hogy legyőzd a félelmeidet, de ahhoz, hogy bátor lehess, kell a félelem is, amin felülkerekedsz aztán.”
Az ítélethirdetés egy újabb meglepetés volt, s nyugodtan elmondhatom, hogy nem az első és nem is az utolsó. Az írónő mesterien keveri a szálakat, a cselekmény észbontó, a karakterek összetettek, és nem tudhatod, hogy mit várhatsz a következő fejezetben. Aki az elején barátnak tűnt, ellenséggé vált, aki pedig ellenséges volt, végül baráttá. Ez is arra utal, hogy nem tudhatjuk, kik az igazi barátaink, és ki „barátkozik” velünk érdekből.

A tizenharmadik fejezetben már a könnyem potyogott az emberi kegyetlenség miatt. Olvastam már rengeteg szívfájdító történetet, de ez a fejezet túltett rajta. Az emberi kegyetlenség netovábbja, amire rámutat. Egy pszichopata vezető önkényes, kegyetlen tettéről olvashat az ember ennél a fejezetnél. Egy olyan ember, akit meg kell állítani!
A történet elején öt lehetséges helyről olvashattunk, ahová a billogokat süthetik. Ettől függetlenül a főszereplő lányra hat billogot égettek. Jobb halánték, jobb tenyér, szív fölé a mellkasra, a jobb talpára, a nyelvére és a gerincére. Az utolsóhoz érve már bennem is mérhetetlen düh és kétségbeesés váltakozott, s legszívesebben a bírót addig vertem volna egy baseball ütővel, míg mozog (pacifista létemre…).

A cselekmények magukkal sodorják az olvasót, nem hagyják leragadni az embert egy-egy részletnél, visz mindenkit tovább a lendület, s éri sorozatban az olvasót kisebb-nagyobb inger. Betekintést kaphat az olvasó egy olyan társadalomba, ahol együttérzés miatt megbillogoznak egy lányt, majd kiközösítik, megbélyegzik minden téren.

Amikor Celestine elvonult az iskola könyvtárába, az alábbi gondolat fogalmazódott meg benne:
„Eddig soha nem volt időm regényeket olvasni, a való világot részesítettem előnyben. A matematikát, bizonyos megoldásokat, olyan dolgokat, amik közvetlen hatással voltak az életemre, de most már értem, miért olvasnak az emberek kitalált történeteket, miért szeretnek belefeledkezni mások életébe. Némelyik mondatnál felkapom a fejem, mert olyan dologról szól, amit én is éreztem, de soha nem fogalmaztam meg magamnak. Bele akarok bújni a könyv oldalába, elmondani a szereplőnek, hogy megértem az érzéseit, hogy nincs egyedül, és én sem vagyok egyedül, hogy nem baj, ha ilyeneket gondol.”
Az utóbbi mondatával én is határozottan azonosulni tudok. Néha jó lenne, ha támogathatnánk az általunk kedvelt szereplőket.

Ahogy halad a történet, egyre nagyobb a zűrzavar az olvasóban. Nem tudni, hogy ki-kivel van, és mi a célja. Tipp van, de nem biztos, hogy helyes.
Szeretem, hogy nem kiszámítható, mindig tud meglepetést okozni.  
Amikor Celestine megkapta a hőn áhított mappát Carrick-ről (teljes neve Carrick Vane), nagyon megörültem. Szerettem azt, ahogy az írónő jellemzi a fiatalembert, s csak remélni tudtam, hogy vele kapcsolatban nem csalnak a megérzéseim.
„A kép tökéletesen visszaadja Carrick személyiségét, a fekete szemeit, széles vállát, izmoktól dagadó karját, éles állkapcsát. Úgy fest, mint egy katona.”
Minél jobban megismertem Celestine karakterét, annál jobban tudtam vele azonosulni. Örültem, hogy kiderült róla, erősebb és bátrabb, mint hinné. Nagyon összetett karakter, akire érdemes odafigyelni.

Szerettem azt, ahogy az írónő egyre jobban fokozta az izgalmat, fény derült bizonyos dolgokra, illetve kimutatták egyesek a foguk fehérjét. A karakterek sokszínűsége, a különböző megoldásra váró helyzetek, a vérpezsdítően izgalmas események mind-mind arra sarkalltak, hogy olvassak tovább. Aztán mikor végre tetőfokára hágnak az események, vége az első kötetnek. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy ne már! Ez gonosz dolog! Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy még csak most jelent meg a könyv, s ebből egyenes arányban következik, hogy még elég sokat kell várnunk a folytatásra. Imádtam a történetet, mert a lelkemig hatolt, rengeteg érzést ébresztett bennem, s alig tudtam letenni, amikor épp valami dolgom akadt, annyira vártam, hogy mi fog történni. Mindenképpen akarom a folytatást! Cecelia Ahern bebizonyította, hogy ki tud lépni a skatulyából, és más műfajban is maradandót tud alkotni. Egy újabb disztópia, amit imádok. Köszönöm az Athenaeum kiadónak!

Végszóul pedig álljon itt az írónő köszönetnyilvánításából két idézet, mely számomra sokat tett hozzá a történethez.
"Celestine North az életem része lett, és az is akart maradni. Soha nem töltött még el ennyi izgalom írás közben, soha nem dolgoztam még ennyire a torkomban dobogó szívvel, ennyire remegő kézzel, és ilyen gyorsan. Ki kellett adom magamból ezt a történetet, akár lesz, aki olvassa, akár nem. Hat héttel később be is fejeztem A Vétkest."
 S ami számomra a legfontosabb:
"Ezt a történetet haraggal, szeretettel és szenvedéllyel írtam, minden szava a szívemből szól. Remélem, sikerült átadnom vele legalább egy tanulságot: senki sem tökéletes. Ne tegyünk úgy, mintha azok lennénk, és ne féljünk attól, hogy nem vagyunk tökéletesek! Ne aggassunk címkéket az emberekre, és ne tegyünk úgy, mintha nem volnánk mind ugyanolyanok! Tartsuk észben, hogy hibázni emberi dolog, és tanuljunk minden hibánkból, hogy ugyanazt már ne kövessük el még egyszer."

Pontozás: 10/10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése